Nem mondanám, hogy szerettem az iskolát. Jó volt átadni a tudásom a diákoknak, de voltak olyanok, akik annyira bénák voltak, hogy nem érdemelték volna meg. Egész kevés olyan volt, akit tényleg méltónak tartottam arra, hogy megtanuljon tőlem mindent. Szerencsére volt az iskolának egy olyan programja, hogy tanítás után a diákok eltölthettek egy-egy tanárral egy kis időt. Mindenki jelentkezhetett egy külön tanárhoz. A tanárok azonban megválogatták, hogy mégis kinek a jelentkezését fogadják el. Én eléggé kritikus voltam, ezért nem is volt sok tanítványom. Viszont aki az volt, az sok plusz órát kapott tőlem.
Nem volt kérdés, hogy az öcsém is bekerül e hozzám. Nem voltunk vér szerinti rokonok, de testvéremként tekintettem rá. És nem csak a rokoni kapcsolat miatt lehetett a diákom. Őt elég tehetségesnek találtam. Ezen a napon is pont egy közös edzés volt. Szokásom volt hamarabb kimenni, hogy fel tudjak készülni rendesen. Mivel az ilyen órák általában harcművészetek gyakorlásával teltek el, valami kényelmesebb ruhát kellett viselnem. Egy egyszerű atléta és egy kényelmes rövidnadrág, na meg a kedvenc edzőcipőm alkotta a szerelésem. Elkértem az egyik pálya kulcsait és bementem. Mást nem volt azon a pályán és nem is engedtem volna be. A pálya talaj ilyen gumi szerű anyagból volt, nem nagyon puha, de jobb mint a beton. Leültem a pálya szélére és vártam. Volt nálam két üveg víz is, mert általában szükség volt rá. Amíg várakoztam, végig gondoltam, hogy mit is akarok elérni azon az órán.
Amint végre megláttam Damiant, gyorsan felpattantam és elindultam felé a kapuba. - Szia öcskös, készen állsz? - felé nyújtottam a kezem, hogy kezet fogjunk. Nem túl családias, de ő nehezen engedett magához másokat és nem biztos, hogy örült volna ha megölelem vagy valami. Meg amúgy is úgy volt jelen, mint a diákom.
Mindig is voltak olyan tényezők, melyek idegenek voltak számomra. Távoliak és érthetetlenek. A kezdetekben nem volt ez másképp az iskolával sem, sőt, néha máig úgy érzem, hogy csupán egy kívülálló vagyok, valaki, aki nem tartozik ide és aki a múltja miatt nem képes beilleszkedni. Ez voltaképpen nincs is túl messze az igazságtól. Ra's al Ghul unokájaként együtt edzettem a világ leghalálosabb harcosaival egészen azóta, hogy... nos, amióta csak az eszemet tudom. Nagyapa elmondása szerint anyám már akkor elindíttatta a kiképzésemet, amikor megtanultam járni és az egyetlen elfogadható eredmény csakis a tökéletes volt. Aszerint neveltek, hogy elsősorban a fegyver én magam vagyok, csakis másodsorban fegyver az az eszköz, amit éppen a kezemben tartok, mégis mindkettőre egy és ugyanazon szabály vonatkozik: kegyelem nélkül kell lesújtson az ellenfélre, mert a bűnös lelkekben sem lesz könyörület, sem pedig megbánás. Ezáltal nem maradt más számomra, mint a harc. Bizonyos értelemben, most sem értek máshoz, hiszen az emberek, a többi diák számomra még mindig távoli. Igaz, túlzás, hogy megfejthetetlenek lennének, ugyanis kellő megfigyelést követően mind kiismerhetővé válnak, a szokásaik mégsem az enyémek. Bármennyire is akarja a környezetem, hogy beilleszkedjek közéjük, erre talán sosem fog sor kerülni, legalábbis, nem abban a mértékben, amilyenben elvárnák tőlem. Mégis ezek mellett vannak olyan tényezők is, melyek valamelyest megkönnyítik a napokat attól az érzéstől, hogy teljesen ide nem illő lennék. Természetesen ebben legfőbb támaszom Dick Grayson. Az iskola tanulói csak azt a tanárt látják benne, aki "megkínozza" őket testnevelés órákon és szigorúnak titulált módszerekkel igyekszik megtanítani nekik, hogyan ne haljanak meg két percen belül a rideg világban, amit védünk. Számomra viszont több egyszerű mentornál. Az itt töltött éveim alatt azzá lépett elő, amivel sosem rendelkeztem az Árnyak Ligájának berkein belül: testvérré. Még akkor is, ha az ismeretségünk azzal indult, hogy nekirontottam, amikor először Gotham városába érkeztem. Igaz, azóta se adok hangot annak, hogy bátyként tekintenék rá, egyrészt azért, mert a Ligában az érzések kimutatása végzetes lehetett, másrészt azért, nehogy elszálljon. Meg az sokkal szórakoztatóbb, ha gúnyos megjegyzésekkel bombázhatom. Most is hozzá készülök, mindketten fontosnak tartjuk a harcművészeti különóráinkat. Arra igyekszik tanítani, hogy vannak más módszerek is a bűnözők megölésén túl, én pedig kihasználom azt, hogy ezidő alatt van valaki, akivel több a közös vonás, mint a különbségeink. Mindketten harcosok vagyunk szuperképességek nélkül, őt Batman képezte ki, engem a Démon Feje. Mégis mindketten igyekszünk megtalálni a módját, hogyan küzdjünk egy szuperlényekkel teli világban. Emellett nem hátrány az sem, hogy Dick az, aki hisz abban, hogy lehetek több is a gyilkosnál, aminek anyám szánt. Ami engem illet, a kardom évek óta nem ontott vért és diáktárssal is rég kerültem összetűzésbe, így azt hiszem, egész jó úton haladok. - Az öreg csontjaid kiropogtatására? Mindig. - kezdek egyből egy epés megjegyzéssel, ahogy általában szoktam, mégse higgye már rólam, hogy nem vagyok formában. Kezet fogok vele, ami külsős szemnek talán hivatalosnak tűnhet, ám eme egyszerű gesztust sem engedtem volna meg magamnak évekkel ezelőtt, mikor eljöttem Nanda Parbatból, mi sem mutatja hát jobban, hogy családként tekintek az előttem állóra, mint az, hogy engedek ennyit a távolságtartó viselkedésemből. Amit már az is jól jelez, hogy más diákokkal ellentétben a foglalkozásainkon nem úgy kezelem, mint tanárt. Ezért sem vagyok rest kihangsúlyozni azt, hogy idősebb, mert tudom, hogy az ilyesmi kényes lehet polírozásra nem szoruló egojának, jóllehet a hanglejtés elárulja, hogy inkább szurkálódó beszólás ez a részemről, semmint komolynak szánt sértés. - A mai terv? - kérdem érdeklődve, mintegy rá is térve arra, amiért itt vagyunk. Mindig is inkább a cselekedetet részesítettem előnyben, semmint a szavakat, így ha kitalálta, hogy milyen módszereket mutat ma meg, részemről kezdhetjük is!
Szerintem sikerült egész közel kerülnöm Damian-hez az évek során. négy évet töltöttünk el úgy, hogy szinte minden hétköznap találkoztunk. Mikor ide került, én voltam az egyetlen akit ismert. Viszont így se nagyon keresett meg a bajaival, inkább én mentem mindig oda hozzá, hogy van e valami.
A negyedik év végére azonban már egész sokat fejlesztettem rajta. A kapcsolatunkon, a jellemén meg a harcművészetén is. Sikerült rádöbbentenem arra, hogy embert ölni nem szép dolog, még ha bűnös is az illető. Az iskolatársaival is egyre kevesebb balhéja volt, aminek szintén örültem. Végre nem kellett mentenem az igazgató előtt. - Öreg? Csak tíz évvel vagyok idősebb tőled kölyök. Most élem a fénykoromat. - Mindig is szerette húzni az agyam ilyenekkel. Már csak azért sem adtam meg neki azt az örömöt. - A mai tervem szerintem nem fog neked tetszeni... - nem akartam ráijeszteni nagyon szegényre, szóval benyúltam a zsebembe és kivettem egy fekete kendőt. - Ma az érzékszerveidet fejlesztjük. - közben mögé sétáltam. - Meg gyakoroljuk a védekezést. - csak utána esett le, hogy máshogy is lehet értelmezni. - Mármint nem az ágyban lévő védekezésen... remélem az már megy. - kezdett másba átmenni az óra, szóval inkább gyorsan felkötöttem a szemére a kendőt. - Ugye nem látsz? - kérdeztem miközben kiléptem a cipőmből, mert zokniban sokkal halkabban lehetett lépkedni. Gyakran kifogásolták a módszereim. Nem azért, mert nem tanultak belőle hasznosat a diákok, hanem mert egyesek szerint durva voltam. Szerintem a diákoknak jobb volt, ha már az iskolában megtanulták, hogy mi is az a fájdalom és nem kint a terepen találkoztak vele először. Okoztam vérző sérülést is diáknak, de sose olyat, ami halálos lenne vagy kórházba kéne mennie miatta. Egy kis vérzéshez hozzá kell szokniuk.
- Ne feledd, most nem a támadás a lényeg, hanem a védekezés. De a védekezésből is lehet visszatámadni, szóval azt megpróbálhatsz. - ismét felhívtam a figyelmet a különóra lényegére. Ezután csendben maradtam és elkezdtem lopakodni. Először össze-vissza sétálgattam és figyeltem a reakcióit. Lassan és óvatosan odamentem mellé. Megálltam, majd hirtelen megindítottam a lábam és a hasát céloztam be. Nem rúgtam teljes erőmből, de akartam, hogy megérezze, ha betalál.
Portal
