ㄨ Team Carovid/Davline ‣ First step to Success

A múlt. Ha hátra hagyod boldogabb leszel tőle. Legalábbis egyesek szerint. Mások azt állítják igenis fontos a múltunk, mert az határoz meg minket. Hogy esetleg én melyik kategóriába tartozok? Lényegtelen. Nem ez határoz meg, hanem a cselekedeteim. Még ha évek teltek el úgy, hogy azon fáradoztam ideje lenne fátylat borítani Caroline emlékére, nem ment. Valamiért sose sikerült kiverni őt teljesen a fejemből. Most már belátom, hogy semmi értelme sem lett volna csak úgy elengedni az emlékét. Mára már elhiszem, él és virulna ha tudna de nem tud, mert… Igazából erre a kérdésre csak ő maga tudná megadni a választ, nem én. Mert én csak látok dolgokat, úgy értelmezem, ahogy nekem jó, meg elfogadható, de valójában néha úgy érzem semmit sem tudok, hogy esetleg valamit rendszeresen elrontok. Tényleg. Elég frusztráló. Még az a szerencsém, nem vagyok egy túlzottan elkeseredett típus. Ha térre van szüksége, akkor hagyok neki eleget. Egy percre sem akarom, hogy azt érezze azon fáradozom megfojtsam őt a jelenlétemmel. Néha megérzem mikor kell lelépnem vagy megjelennem, és itt most vehetjük a szó szoros értelmében a megjelenni szót. Hiszen ha másra nem is erre a képességemre igazán büszke vagyok. Így akkor lehetek Care mellett, amikor épp nem a tanórát kell tartanom és arról magyarázni a fiataloknak, hogy miért is olyan fontos részt venni az óráimon. Miért pont a mentsd meg a polgárt óra tanára lettem? Ez is Caroline-hez vezethető vissza, amikor fiatal voltam senki se tanított meg arra, miként védhetném meg a szeretteimet, na jó talán az anyám, de néha az se lehetett minden. Hiányzott az apai szigor belőle, meg a türelem. A türelem létfontosságú a gyerekekhez, akármelyik generációról is legyen szó, az újról vagy a régiről. Van amiben mind egyformák: a bajkeverésben. Aminek egyre több és újabb módszerét látom. Mert a bennük lévő feszültséget pont a bábuk megmentése közben vezetik le. Odakiabálnak egymásnak ezt meg azt, azt hiszik ilyenkor a tanár süket és arra figyel miként teljesítenek. De nem. Valójában a szavaikat is igyekszem elcsípni, a szójárásukat. Ilyenkor egy csomó új szlenget elsajátíthat a tanár, ha akar ha nem.
Ma azonban nem volt tanóra, nem kellett semmire se figyelnem ami az iskolával kapcsolatos lenne. Ezért is használtam ki az alkalmat és azon szerettem volna lenni, hogy boldoggá tegyem Caroline-t, valahogy. Már csak azt kellett eldönteni hogyan. Sehogy. Amint beléptem a házba és a jól ismert dal fogadott azt gondoltam minden rendben lesz. Csak hiányzott valami. Vagy inkább valaki hangja. Ilyenkor Care vidáman énekel. A dalszöveget dúdolja vagy halkan vagy hangosan, ez attól függ milyen a kedve. Most viszont semmi. A legtöbben ilyenkor bizonyára frászt kapnának, én nem. Erősnek kell lennem, mindig ezt mondogatom és egyszer talán tényleg be is válik, én is elhiszem nem csak a külvilággal igyekszem elhitetni.
A konyhába igyekszem. Láttam már őt így, nem ez az első alkalom. Megőrzöm a hidegvérem, azon vagyok, hogy kizökkentsem őt ebből a kábulatból vagy nem tudom minek nevezemből, amiben van most.
– Itt vagyok Care, minden rendben. – persze dehogy van minden rendben, ahogy látom értetlenkedő arcát elfog az aggódás. Mit tehetnék? Egyszerűen csak körbe pillantok, felveszem a Care mellett lévő kést majd felteszem a pultra, aztán őt igyekszem felsegíteni. Ismét a pincés eset kerül szóba.
Ilyenkor megszűnik számomra a világ, csak Caroline van és senki. Ezért is olyan hihetetlen, hogy végre újra magamhoz húzhatom őt, átkarolhatom és… Elfeledkezem, hogy el is kellene engedni őt. Elsőre meg se hallom, vagy nem veszek róla tudomást. Másodjára azonban engedelmeskedem neki.
Egyből a fürdőszobába siet. Nem megyek utána. Vagyis inkább azt mondanám, hogy elsőre hezitálok. Aztán erőt veszek magamon és mégis. Persze nem török rá, inkább csak az ajtón keresztül kérdezem meg az amúgy most totálisan felháborító kérdésemet.
– Bemehetek?

Ha van amiért megéri küzdeni és kitartani míg a világ a világ akkor az a feleségem. Az egy dolog, hogy nélküle majdhogynem reménytelennek és lényegtelennek tűnt az életem, egy kísértett voltam, aki csak úgy bolyong az élők között. Persze néha próbáltam elhitetni, hogy minden rendben és mindennek amit teszek van célja. De nem volt. Nélküle nem is lehetett. Hogyan lehetett volna? Tagadhatatlan, hogy mindenkiben őt kerestem. Mégse tudtam senkit sem úgy szeretni, mint őt. Ez olyan biztos, mint az itt állok. Valamit mindig sikerült elrontanom, rendszerint azért mert mindegyiket átneveztem. Ebből kifolyólag meg gondolom nem kell mondanom, hogy hiszti lett és mindegyik azt hitte, hogy megcsalom egy ilyen nevezetű lánnyal. Tehát akaratom ellenére elkísért az életembe az mennyire gyáva voltam és nem mondtam el neki akkor amikor élt mit érzek. Egészen addig amíg rá nem találtak. Akkor még zavarodott voltam. Hitetlen. Ha úgy tetszik. De most már elhiszem, hogy nem halt meg. Tényleg a karjaimban tarthatom és csókolhatom, most már jóval bátrabban, mint azon a szörnyű estén. Ha tudtam volna, hogy életben van minden másképp történik. Nem így. Nem ilyen keservesen. Persze akkor talán csak egy egyszerű ember lenne. Aki nem értené meg a helyzetem, nem tudná miért titkolózom, mit rejtegetek előle és egy idő után bizonyára megelégelné és elhagyna. De viszont így, lehet azt mondani, merőben más a helyzet. Legalább elképzelheti, milyen a normálistól jóval eltérni. Milyen mások számára megmagyarázhatatlan, emberfeletti képességekkel rendelkezni. Csak ugye, sajnálom, hogy ilyen módon kell megtapasztalnia milyen is lehet különlegesnek lenni. Féltem őt. Persze, hogy féltem. Miért ne félteném? Azonban amikor azt mondja maradjak kint és ne menjek be a mosdóba engedelmeskedem neki. Kínos. De mi mást tehetnék? Odakint várok. Nem rontok rá. Nem zavarom meg. Nem akarom, hogy úgy érezze nem adok elég teret neki és nem tud fellélegezni miattam. Hiszen szeretem. Törődök vele a magam módján és amikor megtehetem igyekszem mellette lenni. Mert ha tudom, hogy valakinek tényleg, igazán szüksége van rám, akkor az ő. Amíg ő a mosdóban van, én alap, hogy gyötrődök, mert nem tudok segíteni rajta. Nem tudom mit tehetnék. Ettől meg haszontalannak érzem magam. Aztán persze kijön onnan. Ennek következtében egy egész hegy omlik össze a szívemen. Megkönnyebbültem. Egy kicsit. Már nem idegeskedek feleslegesen miatta, hogy esetleg valami gond lehet. Amint átkarolja a nyakam és hozzám simul, egy részem újra ugyanannak a bátortalan kisfiúnak érzi magát, aki nem mert a szemeibe se nézni, nemhogy esetleg többet kérni tőle, mint azt amit ő ad. De persze nem vagyok már fiatal, nem rettenek meg szinte semmitől. Nyugodtan karolom át a derekánál és ölelem magamhoz. Ő az én menedékem. A végtelenül sokoldalú szeretetforrásom. Caroline az a személy, aki okot ad az életemnek, akiért igenis érdemes élni.
– Nem haragszom, sőt te bocsáss meg nekem, amiért ennyire akadékoskodó voltam. Csak féltelek és azt hittem, hogy mindenben tudok segíteni. – mert az tagadhatatlan, hogy mindenben amiben csak lehetne segítenék neki. De nem tudok. Holt biztos, hogy van amire én sem vagyok elég jó, amire nem tudok okos magyarázatot adni. Utálok tehetetlen lenni. Elmosolyodom a kérdésére. Legszívesebben igazából nevetnék, de nem akarom megbántani őt, inkább visszafogom magam.
– Könnyen. Úgy, hogy szeretlek és bármilyen légy csak veled akarok megöregedni. – meg persze sokat számít a félelem is, amit egyeseket hátráltat, nekem meg éppen ellenkezőleg. Erőt ad. Igen, erőt ad ahhoz, hogy jobb legyek, mint voltam és soha ne történjen meg ugyanaz, mint előtte. Azt nem valószínű, hogy ilyen jól fogadnám. Megérintem az arcát, nem mintha nem hinném el, hogy nincs itt, de mindig az apróságok híve voltam. Egy sima puszi az ajkaira, ami látszólag semmit se sejtető, mégis üzenete van. Nem azt, hogy nem akarnám ténylegesen megcsókolni, hanem az, hogy szeretem. Legalábbis az én értelmezésem szerint. Hogy más ezt minek nevezi az jó kérdés.
– Rendelhetnénk, vagy ha szeretnéd befejezhetem én amibe belekezdtél. Csak magyarázd el mit kell tennem és hogyan. – végtére is teljesen mindegy mit választ. Sose ódzkodtam a sütés-főzéstől, nem tartottam förtelmes női dolognak, hisz nem egy remek férfi szakács is van a világon. De persze az én tudásomat nem merném az övékéhez mérni.
– Nem. Ezután csak és kizárólag a tiéd vagyok. A diák akinek segítenem kellene lemondta a különórát és áttettük egy másik napra. – nem mintha ilyesmivel meg tudnám nyugtatni őt, de azért elmondtam. Hiszen folyton elmondom mikor kivel van órám. Jó névlegesen lehet, hogy nem. Csak az illető képességét írom le és színvonalakban mesélem el, mennyi mindenre oda kell figyelni, még neki is esetleg, nem csak másnak. Követem őt. Nem akarom, hogy húznia kelljen maga után. Különben is, tudok menni magamtól is.