Bry & Lareth: Brave New World

Idegen a világ. Idegen a levegő, idegenek az épületek, idegenek a csillagok fölöttem. A földön fekszem, ahová a portálból röpültem. Abba az irányba pillantok, amerről jöttem, de nem látok mást, csak fákat, egy kerítést, egy épület sarkát, és a sötétséget, amely körülölel mindent. Inkább csak fölfelé fordítom a tekintetem, és szemlélem az égboltot. Hol lehetek vajon?
Az emlékek sorban jönnek vissza. Lynith, a csata, a robbanás. Túlélte? Talán igen, talán nem. Most nem tudok ezzel törődni. Ki kell derítenem, hol vagyok, és hogy követtek-e ide. Hogy arra a világra jutottam-e, ahova kellett, vagy a robbanás letérített az útról? Nem vagyok tudós, nem tudom, ez egyáltalán megtörténhetett-e. Ami azt jelenti, hogy találnom kell valakit, akinek van ötlete arról, mi történt. A sajátjaink közül, mert ha megpróbálom elmagyarázni egy itteninek, ki vagyok és honnan jöttem, lehet, bezárnak. Mi ezt tennénk idegenekkel.
Kardomat használva föltámaszkodok. Még mindig kéken izzik, ami jó hír, azt jelenti, ugyanúgy fog működni ebben a világban, mint a másikban. A sisakom eltávolítom, és az övemre akasztom. Nem egészen kényelmes, de szükségem van szűretlen, friss levegőre. Ha eddig nem ölt meg, ezután sem fog. Az arcom, a testem fedetlen része, és a páncél vérrel szennyezett, de ebből meglepően kevés a sajátom. Végre körbenézek. Úgy tűnik, valami épületegyüttes parkjába jutottam, az éjszaka közepén. Egyelőre nem látok embert sehol.
Ahogy fölegyenesedek, hallom, ahogy nyílik egy ajtó, és hirtelen apró fénysugár szivárog ki valahonnan. Elindulok arra, nem törődve azzal, miként nézhetnek rám emberek. Információkra van szükségem, és a fény valószínűleg embereket jelöl. Jó lenne valaki élőt látni, csak hogy tudjam, nem haltam meg én is.

Igen, most már egészen biztos, hogy valaki van ott, a sötétben, az épületek felől. Hallom az ajtó – egy üvegajtó? – csukódásának hangját. Hallok lépteket, furcsán kopognak, mint egy báli ruha cipői. Még mindig nem tudom, hol is vagyok, és ez zavar, idegesít, irritál. Minden, amivel találkozok fenyegetés lehet. Vagy a világ lehet békés, barátságos, olyan, ami nem számít egy hozzám hasonló érkezésére. Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
Ahogy meghallom a hangot, a kérdést, amit furcsa módon még értek is, teszek egy lépést előre és támadóállásba helyezkedem, hogy ha szükséges, bármelyik irányba szökkenhessek. Nem fogom én mérni az első csapást, de el sem fogom szenvedni, annyi bizonyos. Az érkező egy nő, ennyit tudok a hangjából, fiatal, semmiképpen sem idősebb nálam.
– Válaszolj előbb egy kérdésre – szólok vissza, és próbálok annyira parancsolóan hangzani, amennyire csak tudok. – Hol vagyok?
A kéken izzó pengét lassan az arcom közelébe emelem, így távolról is láthatja arcvonásaimat, és a bőrömre száradt vért. Egyszerre szánom elrettentésnek és figyelmeztetésnek: öltem már ma, és nem óhajtom folytatni, de ha szükséges, ha rákényszerít, megteszem. De nem tűnik felfegyverzettnek. Nekem most csak információra van szükségem, és semmi másra.
Lassan lépdelek közelebb hozzá, és próbálom kivenni az arcát, az alakját, bármilyen vonását. Minden apró lépéssel egy kicsit lejjebb engedem a kardom, hogy ne tűnjek annyira fenyegetőnek, ha nem muszáj. Mindenesetre egy jó hat lépés távolságra megállok tőle, ha enged addig elmenni, és direkt rászegezem a tekintetem. Még csak nem is pislogok.