Will&Benji

Nem volt valami jó napom. A tesi órán nagyon beégtem mindenki előtt. A Pókember fiától mindenki sokat vár. Azt hiszik, hogy már most mindenre képes vagyok, mint az apám, pedig koránt sem volt így. Rengeteg mindent kellett még tanulnom.

Gyakran támadt olyan ötlete a tesi tanároknak, hogy az órát egy párbajjal kezdjük. Olyankor két diákot kiválasztott, akiknek egymással kellett megküzdeniük. Sok dolgot figyeltek a küzdelem során, hogy tudjanak rá méltó jegyet kapni. Én valami borzalmas jegyet kaptam és megjegyezte a végén a tanár, hogy a közelharci technikámon javítanom kéne. Igaza volt, hisz arra nem szántam sok időt. Tanulgattam dolgokat, de mindig is a képességemben bíztam, hogy az ment meg a harcokban. Azonban, ha közelharcra került a sor, akkor egész könnyen kikaptam. Fejlődni akartam ebben is. Peter Parker nagyon jó volt a verekedésben is. Tudta, hogyan használja ott is a képességét a testi erejével együtt. Sokat jártam edző terembe, hogy a fizikai erőm nagyobb legyen,  de mind hiába, hisz nem tudtam használni. Amint vége volt az óráimnak, siettem vissza a koliba, hogy máris el tudjam kezdeni a közelharci tudásom fejlesztését. Hirtelen nyitottam be az ajtón és a táskámat ledobtam az ágyamra. Will már bent volt a szobában, mert kevesebb órája volt. Mint mindig, akkor is az ágyán feküdt. Nem is tudtam elképzelni, hogyan lehet ennyit az ágyban lenni. Hamar legjobb haverommá vált. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy rengeteget vagyunk összezárva ketten. Más nem lakott a szobában rajtunk kívül. Igaz ez még csak a második évem volt ott, de jó hosszú két év volt.

- Haver segítened kell! - odaugrottam az ágya szélére.
- Borzalmas jegyet kaptam tesiből. - csalódottan néztem rá. Ilyen jegyet még nem is nagyon kaptam ezelőtt szerintem.
- Gyakorolnom kéne a közelharcot és arra gondoltam, hogy segíthetnél benne. - elővettem a boci szemeimet, hátha azok meghatják.

Roppant érdekes, ha arra gondolok mennyi minden van már a hátam mögött. De sajnos nap, mint nap bizonyítanom kell. Ma is, holnap is és ez így lesz egész életemben, mert az anyám árnyéka, mindig rám fog vetülni. Hiszen eleve gonosznak vagyok titulálva, ha bármi kedveset szeretnék tenni, teljességgel lehetetlen, mert mérgező a jelenlétem. Nem tudok máshogyan fogalmazni, máshogy gondolni erről az egészről, mert belefáradtam. Belefáradtam, hogy mindenért amit teszek vagy mondok eleve elvagyok ítélve. Ilyenkor meg jön anya a nyugtató és védelmező szavaival, hogy egyesek azt se érdemlik meg, hogy jó legyek hozzájuk, inkább tiporjam el őket vagy ijesszek egy kicsit rájuk, mert jobb ha félnek tőlem. Bár ezt nem így ilyen szépen mondja el. Nem! Parancsol, veszekedik, ha arra van szükség. Nem válogatja meg a szavait. Minek? Úgy hiszi ha őszintén beszél velem, mindenféle visszafogottság nélkül akkor jobban fogom tisztelni őt. Ami teljességgel lehetetlen, tekintve, hogy bábként kezel. Egy biztos kapocsnak az iskola és közte. De arról letehet.
Igyekeztem megcsípni a házi növényem szárát, hogy befogja és semmit se halljak anyám hangján. Hát nem megérezte? Valami szárnyúlvány elkapta a kezem és jó szorosan összeroppantotta volna a kézfejem, ha valamelyest nem tudnám kordában tartani anyám házi növény ajándékát. Lehet, hogy csak neki engedelmeskedik és az ő szavára hallgat, de amint elengedtem a szárát az én kezem is felszabadult a szorítás alul. Úgy tűnik a Méregcsókphone elpusztíthatatlan. Próbáltam nem megöntözni, kiszárítani, kihajítani az ablakon, de mindig ugyanott találtam. Az íróasztalomon gubbasztani. Legalább termel egy kis oxigént, mert ha másra nem legalább erre is jó lehet. Már csak Parker-el kell valahogy megértetnem, hogy ne érjen hozzá ha nem muszáj. Sőt rá se nézzen!
Visszamásztam az ágyamba. Jó csak épp, hogy leültem és elhelyezkedtem s, kinéztem egy kicsit az ablakon máris megjelent az imént emlegetett személy.
Bezzeg amikor azt kívánom, hogy legyen egy kicsit máshol akkor nincs máshol. Na de nem számít. Rögvest felé pillantok, igazából nem hagy más lehetőséget, mert az ágyam szélére dobja magát a pehely könnyű súlyával. Felvonom a szemöldököm szavai hallatán. Csöppet se leplezem, hogy meglepődtem a hallottakon. Nem a testneveléses béna jegyén, hanem azon nekem kéne segítenem neki. Értitek? NEKEM?!
– Csak lassan. Előtte nyugodj szépen le és fontold meg a kérésed. Biztos, hogy velem akarsz közelharcot gyakorolni? – nem mintha szándékomban állna elbátortalanítani őt, úgysem megy. Van annyira eszement, hogy ne riadjon meg semmitől se. Ismerem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy ismerem.
– Mennyire borzalmas a helyzet? – kíváncsiskodom, nem azért mert ki akarom röhögni a bénázása miatt, hanem azért mert ha esetleg megfontolnám a segítség nyújtást, akkor tudjam honnan kellene kezdenem.

Én tényleg próbáltam minden megtenni, hogy jó hős váljon belőlem. Rengeteget tanultam, szinte éjjel-nappal, de a gyakorlatba már több problémám volt. Pedig azt is gyakoroltam, de úgy látszott, hogy nem eleget.

Ezért is találtam ki azt, hogy egy idősebb, felettem járó diákot kérek meg, hogy segítsen. Egyből Will jutott az eszembe, mert a suliból vele volt a legközelebbi a kapcsolatom. Nagyon jó haverok voltunk. Tudtommal ő még jó is volt a közelharcokban, szóval ő volt a tökéletes segítő a számomra. Már alig vártam, hogy elkezdjük, ezért is rontottam úgy be a szobánkba.
- Még szép! - bátran húztam ki magam, hogy simán benne vagyok. Nem nagyon ismertem félelmet, a céljaimért bármit kibírtam.
- De miért? Annyira durva vagy? - meglepetten néztem rá. Még nem igazán harcoltam vele. Sőt még harcolni se sokszor láttam mással. Nem sok közös óránk volt.

- Szerintem annyira nem. Mármint igazából csak azzal van gondom, hogy nem tudom, hogy vigyek be ütést, és hogy mikor hova kéne. Kerülgetni nagyon jól tudom, de vissza támadni már nem. - annyira csak nem voltam gáz. Legalábbis reméltem, hogy nem.

Mit tehetnék most? Ha azt mondom nem segítek neki, akkor én leszek a világ leggonoszabb szobatársa egy jó darabig és ezt fel is fogja dolgozni nekem, nap, mint nap. Ha meg igent, akkor ezután mindig tőlem fog segítséget kérni, mert tudja, hogy számíthat rám és biztos nem fog máshoz szaladni rögvest. Mihez kezdjek? Tényleg, mihez? Biztos fura fejeket vághatok miközben ilyesmiken gondolkodom, de cseppet se számít. Nem feltétlen gúnyolódásból teszem. Hanem át akarom gondolni én ezt az egészet, amin igazából nincs mit gondolni semmit, mert így legalább bebizonyíthatom neki, hogy nem vagyok berozsdásodva, csak takarékoskodom az energiámmal. Nem láttam értelmét, hogy elkedvetlenítsem szegényt a társaságomtól, hiszen sokszor csak ő az egyetlen aki nem fél tőlem, Raven-t kivéve, mert ő történetesen utál. De az is jobb, mintha hatással lennék rá. Tényleg.
– Oké. – válaszoltam röviden bátor reakciójára végül. Mi mást is mondhatnék? Ne félj az ismeretlentől, mert nem lesz semmi baj? Minek hazudnék? Hiszen minden probléma az ismeretlen ellenfél erejével kezdődik, míg nem ismerjük nem tudjuk mire számítsunk tőle. Meddig van számára meghúzva az a bizonyos határ, amit nem lehet átlépni? Mi a nyomoroncnak a gyengéje? Mitől érezheti magát legyőzhetetlennek és félelmetesnek? Ami meg a legfontosabb, hogy mi miért is félünk tőle? Szóval nem fogom áltatni. Mert tudom, hogy semmi értelme és az egyenesebb utat úgyis többre értékeli, mint az én rögös és göröngyös zsákutcáimat.
– Majd meglátod. Nem mindig a durvaságról van szó, néha elég ha megelőz a hírneved. – sóhajtok fel csalódottan, mai napig nem viselem el, ha valaki tévesen ítélkezik felettem.
– Kérem a kezed! – kinyújtottam felé a tenyerem. Nem, nem azért, hogy felhúzzon az ágyból vagy hasonló hülyeségek, csak eszembe ötlött valami.
– Aha. Nos, ha vadászpók akarsz lenni, akkor nem szabad a hálóba ragadt légynek lenned, hanem pókká kell válnod. – ezzel a frappáns beszéddel azt igyekeztem kódoltan elmagyarázni neki, hogy nem lehet örökké védekezőfázisban, ki kell valahogy törnie. Erre az esetre vagyok itt én, gondolom. Bár nem hiszem, hogy megértette volna. De az is lehet, hogy igen. Végtére is nem egy hülye gyerek, aki ne tudna egy másik hülye gyerek nyelvén beszélni.
– Egy feltétellel segítek! – bököm ki végül, aztán már csak azt kéne kideríteni, hogy mi is legyen tulajdonképpen az a feltétel. Pontosabban miben lehetne egyszersmind a hasznomra Pókember fia. Nem az apja, én meg nem vagyok az anyám. Hála a jó égnek amúgy, de el kell érnem, hogy megtanulja azt a leckét is amit az élet tanít. Mindennek ára van.

Elég sokáig agyalt. Úgy éreztem, hogy ez nem jelent jót. Féltem, hogy nem vállalja el és másik edzőtárs után kell néznem. Mást nem is tudtam, akkor hirtelen elképzelni.

Amikor kimondta azt az egy szót, az arcomra hatalmas vigyor ült. Nagyon örültem neki és legszívesebben ugráltam volna örömömben, de próbáltam higgadt maradni.
- Ha ez megnyugtat, akkor elárulom, hogy semmit nem tudtam rólad, mikor idekerültem. Na meg a szüleidről sem sok mindent tudok. - Apám nem igen mesélt Méregcsókról. Történelem órán meg még nem értünk el addig a részig, ahol róla tanulunk.
- Minek az? - kissé meglepődtem, de bíztam benne, szóval odaadtam neki a kezem.
- Tetszik, hogy pókos példával próbálod meg elmagyarázni. - nevettem. Elvégre én voltam a póksrác, úgyhogy ez ide illett. Amúgy annyira nem kedveltem a pókokat. Nem azt mondom, hogy utáltam, de nem is voltam odáig értük.

- Bármit kérhetsz! - mondtam határozottan. Nagyon nagy szükségem volt a segítségére és nem is kis dolgot kértem, szóval tényleg bármit megtettem volna érte.

Megnyugtató volt hallani, hogy azt se tudta kinek a fia vagyok. Így se tudott téves következtetést levonni rólam, pusztán azért, mert az anyám az anyám és én meg az ő fia vagyok. Sose zavart, ha valaki nem ismerte Méregcsókot, annak csak örülni tudtam. Bár biztos senki se ostoba és sejtheti előre, hogy egy ilyen név, tuti nem egy gyöngéd és tiszta elméjű nőt rejthet és a csókjai valóban mérgezőek lehetnek. Az érintése biztos. Csak engem nem tudott sajnálatos módon megölni vele, szerintem ez mai napig zavarja őt, tekintve, hogy nem az elképzeléseinek megfelelő gyereket kapta az égtől.
– Hála a jó égnek! Egy csomó mindentől mentődtél meg, beleérve a téveszméket és alaptalan rettegést is. – széles vigyorra húztam a számat. Mondjuk nem akartam közölni vele, hogy esetleg miket hallhatott volna, vagy tudhatna. Jobb ez így. Beleértve azt is, hogy esetleg Superman fia is lehetnék, de nem vagyok az, szerencsére. Szerintem mindenki szerencséjére.
– Így, most már megkértem a kezed is. Csodás. – viccelődtem, viszont mielőtt szegény teljesen kiakadna gyorsan elkomolyodom és elmondom neki miért kellett ezen is túlesni.
– Csak utánozni próbáltam a mítoszirtókat. Tudod egyesek úgy hiszik, hogy meghalnak ha megérintenek vagy én érintek meg valakit. De élsz, szóval majd büszkén terjesztgetheted a hírt, hogy nem halnak meg tőlem. Talán az anyám érintésétől igen, de az ő nem pedig én. – elengedtem a kezét, semmi szükség se volt arra, hogy tovább tartsam a tenyeremben és a nyilvánvalót bizonygassam neki. Szóval az a lényeg, hogy nem fog meghalni a puszta érintésemtől, se ő sem pedig más. A megjegyzésére még inkább elmosolyodok.
– Hát kérlek, nem láttam értelmét, ha más példával jövők. Különben is, erre tanítottak. Úgy értem, hogy mind különbözünk, mások a felfogásaink és ha valaki nem a mi nyelvezetünk szerint próbálja elmagyarázni a dolgokat, akkor nehezen értjük meg. – nagyon bölcs próbáltam lenni, még ki is húztam magam, nem mintha eddig görnyedtem volna vagy ilyesmi, csak még annál is inkább. Most épp nőtt egy picit a májam attól, amit hallottam. Hogy tetszik neki a példám. Aztán amikor azt mondta, hogy bármit kérhetek. Csak felvontam a szemöldökömet. Elhamarkodott döntés! Felkeltem az ágyból, vagy inkább kipattantam, lényeg, hogy már nem heverésztem Parker mellett. Elsétáltam az íróasztalomhoz, kinéztem az ablakon, majd visszafordultam és szembe néztem vele.
– Bármit kérni, bárki tud. Én azt kérem, hogy használd a képességed. Mármint szükségem van a hálódra. Építeni akarok egy hintaágyat, teljesen természetes anyagokból. Az én növényzetemből és a te hálódból. Az lenne az alap. Bár ez igazából a kíváncsiságom miatt van, na meg persze be akarom bizonyítani, hogy valami jó is kisülhet abból, ha egy hős és egy gonosz fia összefog. – próbáltam komoly lenni, nem kiröhögni a saját szavaimat. Még ha kerülgetett a röhögés akkor is. Végül is mi mást kérhetnék tőle?

Tényleg nem nagyon ismertem a szüleit. Nem is nagyon beszélt nekem róluk. Tudtam, hogy zavarta őt, amiért állandóan az anyjához hasonlították, ezért inkább nem is nagyon kérdezgettem őt róla.

- Én nem szoktam elhinni a téveszméket. Meg nem úgy ismerlek, hogy rettegnem kéne tőled. - én is vigyorogtam. Már ismertem egy ideje és tényleg nem ártott még senkinek. Legalábbis én nem tudtam róla, hogy bárkit is bántott volna.
- Már régóta vártam erre. - nevettem. Bármilyen poénkodásban szívesen benne voltam. De tényleg bármilyebne.
- Szerintem az én szavam nem fog nekik sokat jelenteni, de okés. - mosolyogtam rá. Már máskor is értem hozzá, szóval nem értettem, hogy mire volt jó ez a kísérlet. Tudtam, hogy nem fogok meghalni.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen bölcs vagy. - ezt az oldalát is kedveltem. Igazából őt mindenhogy. Már az első naptól kezdve. Mindig is szimpatikus srác volt és örültem, hogy ő lett a szobatársam.
- Komolyan csak ennyi? - hangosan felnevettem. Erre tényleg nem számítottam.
- Ezt bármikor megcsináltam volna neked szívesen. - ez nem volt egy olyan nagy dolog. A képességemet szerettem használni. Igaz, hogy még nem mindig tudtam, de szerettem.  Kezemet az egyik fal felé emeltem és elkezdett belőle jönni a háló. Közben a másik fal irányába vittem és így a két fal között keletkezett egy ilyen függőágyalap szerűség.

- Kész, jöhet az edzés. - felé fordulok és ledobom magamról az inget, hogy csak egy póló legyen rajtam felül.

Próbáltam tréfálkozni vele egy kicsit. Végül is nem lehetek folyton komoly, néha még kényszert is érzek rá, hogy végtelen poénkodásba kezdjek, mivel a környezetem megköveteli a jó kedvet. Vagy legalábbis én ezt remélem. Különben az emberek több, mint a fele nem értékeli a humort vagy nem pont úgy értelmezi ahogyan én, sértésnek veszi ami valójában csak a meglévő feszültséget próbálja oldani vagyis inkább próbálná. Nem is tudom minek viccelődtem a kézkéréssel. Talán mert ez volt szó szerint a kézzel fogható tréfa vele. Felsóhajtottam.
– Mondanám, hogy örömmel hallom, de inkább nem. A végén még tényleg komolyan veszel. Bár általában halál komolyak a szándékaim, most nem. – megigazítottam a hajam, lényegében vannak olyan bizonyos árulkodó jelek, amik elárulnak. Például ha hazudok, vagy kényelmetlen helyzetben érzem magam, esetleg… hazudok. Igen. Hazudok. Hazudni szebb. Anya a vérembe nevelte. Ez van. Persze szerintem Ben már ismer, ha meg nem akkor tudja mikor tréfálok valamivel kapcsolatban vagy esetleg kell komolyan vennie.
– Ugyan már, te Parker vagy, örülj neki. Szerintem azt is elhinnék neked, ha ügyesen adod elő, hogy az ég zöld, a fű meg kék. A te szemed meg szép, szóval légy ügyes és győzd meg őket majd egyszer, ha azt hallod rólam pletykálnak. – százwattos vigyort erőltettem az arcomra egy pillanat erejéig. Bár kétlem, hogy ilyesmit hallana. Általában akkor van baj, ha megjelenek majd elhaladok azok előtt akik félnek az ismeretlentől, nem tőlem, hanem attól akinek hisznek. Amíg nem kerülök be az iskola újságba, mint célszemély akiről pletykálni és mocskolni lehet, addig csak nekem jó. Szóval most elég nyugodt lehetek.
– Hmmm, lehet, hogy ezután nem kellene annyi Filozoraptor megjegyzést olvasnom. – elgondolkodtam vagyis csak azt játszódtam el, hogy gondolkodom, mintha az emberi formában megjelenő Filozoraptort akarnám megszemélyesíteni most. Nem. Dehogy. Csak az újabb lépésemen agyalok. Tudom, hogy mit akarok kérni tőle.
– Csak? Miért azt akarod, hogy többet kérjek tőled? Egy hónapi takarítást nem kérek, mert tudom, hogy néha nekem is nehezemre esik szóval az az opció alapjáraton ki van lőve. Kaját venni a saját zsebpénzedből nekem meg, szintén nem, mert van nekem is elég sütnivalóm és más pénzére nem szorulok. Meg amúgy is… Egy háló mégis csak egy háló. – csak tartósnak kellene lennie. Fura szokás, de minden anyagot ami új a számomra azt megérintem. Hm lehet, hogy megteszi. Majd kiderül.
– Hmmm. – kezdek hümmögni. – Majd kitalálom milyen növényt választok hozzá. Annyi szent, hogy… – és itt magamnak tartom meg a véleményem. Lehet, hogy ilyesmit nem kellene megosztanom vele. Végül is, ez most már az én pókhálós hintaágyam! Vagyis csak az alapja.
A kész, jöhet az edzés mondatára egy pillanatig hezitálok bármit is reagálni. Se hang, se mozdulat. Igazából nem tudom, hogyan kezdhetnék bele. Ugye, nem hiszi azt, hogy a közelembe fogom engedni? Na jó, kénytelen leszek, végül is készített nekem pókháló hintaágy alapot!
– Szóval a tanárom ilyenkor azt szokta kérdezni szerintem, hogy… Melyik a jó kezed? Melyikkel írsz például? Csak azért, mert képzeld, azzal kell védekezned. Sose hagyhatod, hogy az ellenfeled azt higgye a jó kezeddel harcolsz. Tudod vész esetén, akkorát csaphatsz neki vele, amire nem számít. Plusz mutass nekem egy normális alapállást, te hogy szoktál állni ha harcolnod kell? Mert ha egy nálad erősebb ellenféllel lesz egyszer dolgod és ő van annyira agyafúrt ilyesmire is figyel, akkor tudnod kell mekkora háromszöget rajzolhat le a két lábad. - megálltam, szegényre így elsőre túl sok mindent zúdíthattam.

Jó volt látni, hogy poénkodott. Szerettem, hogy nem mindig komoly arccal láttam, hanem gyakran rátört ez a poénkodás, ami nálam is elég gyakori volt.

- Nem tudod miről maradsz le. - folytattam a poénkodást. A haját kezdte igazgatni. Akaratlanul az én kezem is belefúródott a hajamba, hogy állítson rajta egy kicsit.
- Nem olyan jó Parkernek lenni, mint gondolod. - az emberek előítéletesek voltak. A gonosz szülők gyerekeit szintén rossznak tartották, pedig ez nem olyan dolog, amit örökölni szoktak. A gonoszság az valami múltbeli tragédiához vagy valamilyen szörnyűséghez vezethető vissza. Mindenkinek meg kell küzdenie ilyen dolgokkal, de vannak akiknek a lelkük nem bírja és megtörik. Will azonban erős srác volt. Hiába a sok előítélet, őt nem tudták megtörni, nem vált gonosszá.
A hősök gyerekeinek is meg kell küzdeni az előítéletekkel. Attól még, hogy pókember fia vagyok nem sikerült minden úgy, mint neki. Ő sem volt egyből profi. Rengeteg hibát követett el és sok idő volt mire belejött. Nálam ugyan ez volt a helyzet.
- Lehet... - nevettem.
- Nem tudom, de azt hittem valami más lesz. - igazából ötletem sem volt, hogy mit is kérhetett volna. Mármint bármikor megtettem volna neki bármit, meg amúgy is megvolt mindene, szóval nehéz kérdés.
- A jobb. - felemeltem az arcom magasságába és végignéztem rajta. Nem is gondoltam volna arra, amit mondott.
- Öhm... ilyenekre még sose figyeltem. - felvettem a szokásos alapállást. A lábammal apró terpeszbe álltam és a kezeimet, ökölbe szorítva emeltem az arcomhoz. A bal öklöm előrébb helyezkedett el, ahogy mondta.
- És most? -

Elnevetem magam. Igazából egy részem sose bánta, hogy a kis Parker-t kapta szobatársnak, miután az előző végzett és befejezte az itteni tanulmányait. Szerettem volna azt hinni, hogy senki se fogja felülmúlni, de ez nem így lett. Szerencsére. Jó mondjuk most én tűnhetek az okosabbnak, tapasztaltabbnak, de nem áll szándékomban piszkálni őt emiatt. Hiszen én is ilyen voltam, talán még rosszabb, mert nekem nem segített senki. Nem mert. Elég volt azt hinniük, hogy egy érintésemtől is csontkollekcióvá vállnak vagy mit tudom én. Nem látok más fejébe, nem tudnám elmondani, hogy mit gondolnak. De biztos semmi jót. Főleg akkor ha elég nyilvánvaló, hogy a drága szülőd gonosznak van titulálva. Meg se gondolják, mi lehet az ok amiért olyan, amilyen. Nem is érdeklik. Nem is fogják sosem.
– Ha tudsz várni, akkor feleségül is veszlek. Csak mert ha befejezem a sulit tuti Parker hiányom lesz, de ha feleségül veszlek, akkor nem. – viccelek. Viszont az tény, hogy hiányozna, mert a szívemhez nőtt. Olyan, mint egy testvér, akit sose kaphattam meg, csak így ilyen formában.
– Azt csak te tudhatod. Nekem nem kell például egy eszményt életben tartanom, mint neked. Szóval ezért lehet annyira nem is irigylésre méltó a helyzeted. – ijesztő vagy sem, de tényleg nem akarnék még a helyében se lenni. Vagyis néha talán igen, amikor nem azt látom az embereken mennyi félelem és megvetés ül az arcukon. Azt ki nem állhatom.
– Sose arra számíts tőlem, amire számítasz. Mert úgyse az lesz. Annál tekervényesebb kéréseim vannak, mint azt te gondolnád. Végül is, kérlek… Méregcsók fia vagyok. Alap, hogy hülyeséggel álok eléd. – ez persze nem volt az. Pusztán kíváncsi vagyok. Kíváncsi, igen. Plusz megfigyelés kérdése, hogy mire összpontosítok míg ő művészkedik. Igen, a technikájára. Hogyan használja a képességét és milyen gyors.
Elvigyorodok amikor azt mondja, hogy ő még ilyesmire sose gondolt. Végül is azért csak számít valamit a tudásom. Meg az a sok, megalapozott odafigyelés mindenki másra, nem csak mindarra amit a tanár mond, vagy prezentál. Ha tud egyáltalán. Ezek meg az én szavaim, az én észrevételeim, nem a tanáré.
– Ezután majd fogsz. Túl nagy az önbizalmad. A hálódba vetted minden hited, hogy az majd megment az ellenfeledtől? – költői kérdés, kisebb koromban én is azt hittem, hogy esetleg majd a növények megvédenek, lelassítják az ellenfelem. De nem így lett.
– Vedd lazábban, ne feszítsd meg az izmaidat. Ez azért kell, hogy könnyedebben tudj ide oda lépni majd. Mintha nem harcolni, hanem táncolni akarnál.– tudom, eszembe juthatott volna jobb magyarázat is, a tudományos fele az egésznek meg az érv, hogy miért ne okozzon magának idő nap előtt izomlázat, mert ha sokat erőlködik akkor biztosan az lesz belőle.
– És most… megtanulsz védekezni. – elvigyorodtam. Nem, nem volt szándékomban megütni vagy ilyesmi.
– Figyeld a technikát, néha nem muszáj rögvest támadással kezdeni. Csak akkor kell, ha már meg tudod védeni magad. Ezt a kezed emeld feljebb, ide. Itt jó lesz. – megfogtam a könyökét és picivel feljebb emeltettem, mint ahogy ő tartotta. Csak annyira, amennyire kell és meg tudja védeni esetleg a fejét.
– Nem fogsz bokszkesztyűvel flangálni az utcákon, ez holtbiztos. Ezért figyelned kell a kézfejedre. Ha megsérül nem tudsz harcolni. Ha meg nem tudsz harcolni akkor legyőznek. Ne úgy üss, amikor öklöst adsz az egyik haverodnak üdvözlésképpen. Lehet, hogy hatásosabb, de a csontjaid bánják ha nem vagy elég óvatos. Tudod azt mondják a kevesebb néha több, tehát itt ezt a részt nézzük meg hogy tudnád használni. – végighúztam a mutatóujjam a kisujjától lefele vezető úton. Majd odatartottam neki a tenyerem. Jobb ötlet hiányába. Csak nem hiszi azt, hogy egyből az arcom közelébe fogom engedni.