Danny & Angel

Már két napja vagyok itt kint az erdőben és mégis úgy érzem, mintha egész eddig itt lettem volna. sokkal jobban érzem magamat és ide Larry sem jár ki, szerencsére van egy olyan hely, ahova ő sem jár. Biztosan keresnek már és talán lassan majd rám is találnak, azonban nem tudok mást tenni, mint élvezni azt a kis időt, ami még vissza van. Teszek egy sétát és nézelődöm, sosem értettem, hogy miért nem járunk ki ide többet, olyan szép ez a hely és az állatok és a növények, olyan szép. Vajon Larry már elmondta mindenkinek, hogy mi a képességem, de nagyon remélem, hogy tudja tartani a száját.. Természetesen úgysem tennék bármit, amivel megbántanám, még azok után sem, amit ő tett velem. Végül találok egy rétet, ahol mindenhol gyöngyvirágok vannak, majd leülök egy kidőlt van törzsére. és elkezdem bámulni a virágokat.
Sosem hittem volna, hogy egyszer egyedül fogok maradni és nem lesz senkim sem, mióta Kiara sincs itt.. tényleg teljesen egyedül maradtam. Bárcsak minden máshogy történt volna, akkor most itt lennének a szüleim és a legjobb barátaim is, de az élet nem így megy.. sosem azt történik, amit szeretnénk. Felállok és szedek pár szál virágot, igaz egy barlangot sehogyan sem lehet otthonossá tenni, de hát próbálkozni lehet. Pár perc múlva már sétálok is vissza a lakhelyem felé, majd a gyümölcsösök mellett megállok és keresek egy körtefát, majd megérintem az egyik ágát és erősen koncentrálok, pár másodperc múlva pedig egy nagy és egészséges körtével találom szembe magamat, amit le is szedek.
Hirtelen mozgásra leszek figyelmes és lépéseket érzek a földön. Bebújok az egyik fa törzse mögé és várok csendben, hogy az érkező továbbálljon, azonban pont annál a fánál pihen meg.. Csakis nekem lehet ilyen szerencsém, hiába reménykedem, biztosan ki fog szúrni hamarosan, hisz egy nyárfa nem fog tudni elrejteni a figyelmes szemek előtt.. Gondolkodj Angel, mit tudsz tenni?..

Larry annyira hülye volt. Nem értettem, hogy miért szekálta szegény lányt. Amúgy ő nem ilyen volt. Nem ártott másoknak, de Angelt valamiért nem kedvelte. Sosem árulta el, hogy miért. Én nem ismertem annyira a lányt, mert nem nagyon beszélt senkivel sem.

Már pár napja nem hallottunk róla semmit és órákon se nagyon láttam. A tanárok azt hitték, hogy szimplán lóg, szóval nem küldtek utána nagy felderítőcsapatot, de én éreztem, hogy más van a dologban. Egyedül indultam útnak, hogy valahol ráleljek, de sokáig nem nagyon jártam sikerrel. Nem értettem, hogy miért volt ilyen. Meg hogy miért szökött el egyáltalán. Válaszokat akartam kapni tőle, ezért is kerestem. Na meg féltettem, hogy történik vele valami. Lehet, hogy nem nagyon beszéltünk még eddig, de attól még féltettem. Már eléggé ki voltam merülve. Még a hegyekre is felmásztam, hogy ott bujkál e. Végül a hatalmas erdő fái között sétálgattam. Nagyon fáradt voltam. Energiám már nem volt, a pólómba eléggé átizzadtam, éhes voltam és egyéb problémáim is voltak. Leültem egy fa tövébe, hogy megpihenjek kicsit. Szuperhősként megbuktam. Nem tudtam megtalálni őt és segíteni rajta. El is gondolkoztam rajta, hogy otthagyom az iskolát, mert ha ez nem megy, akkor minek tanulok ott.

Lépéseket hallottam. Hirtelen felugrottam és elkezdtem körbe-körbe nézni.
- Angel te vagy az? - kérdeztem hangosan.
- Ha igen, kérlek gyere elő. Nem akarlak bántani. Segíteni akarok.

Nem hittem volna, hogy valaki is keresni fog, hisz legtöbben még csak a létezésemről sem tudnak, meg hát kinek is hiányoznék? Kiara is eltűnt és senki sem találja, őt biztosan többen keresik, mint engem és ezzel semmi baj sincs, őt legalább sokan szeretik, de engem.. Az ártatlan virágszedés végül egy olyan jelentbe csap át, amire nem számítottam volna, van egy fiú, azt hiszem Daniel Keene, így hívhatják, ő állt meg a fa mellett, ami mögött elbújtam. Sosem beszéltem meg vele, de hát ezen nem is csodálkozom, Larry legjobb barátja vagy legalábbis valami olyasmi. Nem, nem tűnik olyannak, mint Larry, sőt. Ellentéte mindenben, azonban van bennem egy gát, mely nem engedi, hogy megbízzak és higgyek neki, így inkább maradok a fa mögött és gondolkodom.
Végül aztán mikor meghallom, hogy miket mond nekem, akkor.. egy pillanatra elgondolkodom, hogy helyesebb lenne előbújni, de. Nem, nem tehetem meg, mert akkor visszavinne az iskolába. Végül az a lápa, ami a mesékben kiszokott gyulladni a szereplők fölött, amikor ötletük van, na az most fölöttem gyulladt ki. Ha elterelném a figyelmét, akkor meg tudnék lógni előle, ehhez csak az kell, hogy egy követ felemeljek és egy ellentétes irányban zajt csapjak. Lehunyom a szememet és pont ellentétes irányban elemelek egy nagyobb földdarabot, majd olyan zajt csapok vele, mintha valaki futna, gondolom ösztönösen arra fog menni, így én is elindulok, azonban arra nem számítok, hogy egy faág kerül a lábam alá és olyan hangosan reccsen, hogy tuti meghallja.. - Fenébe is.. - mondom halkan, bár ez ennyi volt.. most már biztosan észrevett,
így nem is mozdulok el.

Fogalmam sem volt, hogy hová mehetett. Szinte már az egész iskola területét bejártam, de nem volt sehol. Már kezdtem feladni, mikor leültem egy fa tövébe.

Elgondolkodtam, hogy egyáltalán van e helyem a hősök között, de akkor meghallottam egy hangot. Felálltam és elkezdtem körbenézni. Párszor szólítottam, de semmi. A fülemet nagyon hegyeztem, hogy meghallok e még egy hangot, hogy tudjam merre lehet. Pár pillanat múlva meg is hallottam és elindultam arra. Nem láttam semmit ott, de mentem, azonban meghallottam egy másik irányból egy reccsenést. Gyorsan megfordultam és elkezdtem futni. Meg sem álltam, amíg meg nem láttam a lányt.
- Angel ne menekülj, segíteni szeretnék. -

Be kellett volna válnia ennek az egésznek, mert mindent jól kitaláltam, de az a faág mindent elrontott. Nem tudom, talán most kéne elkezdenem futni, de egyszerűen nem mozdulnak a lábaim és amikor kimondja a nevemet, akkor mintha valami összerándulna a hasamban. Még sosem beszéltem vele, egyetlen pillanatig sem mertem a közelébe maradni, nehogy kiderüljön, hogy ő sem különb, mint Larry. Egy világ omlana bennem össze, ha ő is bántana azért, mert a szüleim meghaltak, mintha én tehetnék róla.. Utálom Larryt, ő az egyetlen ember, akit sosem fogok tudni megszeretni, mert egyszerűen nem érdemli meg, annyi rosszat tett ellenem, mintha mindig csak bántani akarna és nem tudom miért.. - Nem tudsz segíteni.. - mondom neki halkan és szeretném, ha tudnám mozdítani a lábam, de szerintem lesokkolt az agyam..
Nem akarom itt hagyni, de nincs más választásom, fel kéne húznom a nyúlcipőt, de nem tudom.. magam sem tudom, hogy mit kéne tennem, csak állok ott és átfut rajtam a jeges félelem, hogy mi van, ha csak azt akarja, hogy visszamenjek és hátba szúr.. ott lesz Larry is és megint minden elölről fog kezdődni. - Nem megyek soha többet vissza az iskolába.. jó nekem itt is. - mondom halkan és ha megindulna felém, akkor hátrálni kezdek, mert nem akarom, hogy közelebb jöjjön.. bármelyik pillanatban megjelenhet Larry, tudom hogy erre van valahol, tuti itt van. Valahol rejtőzködik, hogy ha mégis hinnék a fiúnak, akkor tudjon lecsapni rám.

Nem volt tervem. Azt hittem csak megtalálom őt és együtt térünk vissza. Nem hittem volna, hogy nem akar visszajönni. Gondolhattam volna, hisz magától szökött el.

Elég szép trükk volt a figyelemelterelése, de végül lebuktatta magát. Amint megtaláltam, közelebb akartam menni, de láttam, hogy hátrált. Azt gondoltam, hogy fél tőlem, szóval nem mentem közelebb. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy én is az ellensége vagyok.
- Dehogynem! Csak engedd, hogy megpróbálhassam. - nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem mehettem vissza nélküle. A lelkiismeretem nem bírta volna ki.
- Nagyon veszélyes hely az erdő. Főleg este. - felnéztem az égre, mert már a nap kezdett nyugovóra térni. Bár nem sok minden látszódott a rengeteg felhőtől.
- Az iskola nagyon jó hely. Van pár hülye srác, de ne félj. Larry most egy darabig a közeledbe sem fog menni. -

Nem akarok visszamenni az iskolába, nem akarok soha többet ott lenni, mert nekem sokkal jobb itt kint egyedül és mondhat bármit, akkor is itt fogok maradni egyedül. Nem, nem kellett volna ennek a faágnak itt lennie és ha nincs itt, akkor már simán eltűntem volna innen. De nekem nincs szerencsém és tudom, hogy.. ő nem fogja feladni, elindul felém én pedig csak hátrálok, nem akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám.- Nem érted.. nem fogsz tudni segíteni nekem.. - mondom neki őszintén és reménykedem benne, hogy megérti majd a dolgot, de nem úgy látszik és jelenleg én sem vagyok a türelem mintaképe.. Veszek egy mély lélegzetet és csak figyelem őt, ahogyan próbál engem meggyőzni arról, hogy veszélyes idekint egyedül. Eddig is egyedül voltam idekint és nem volt semmi bajom.
- Hisz eddig sem lett bajom. - mondom neki, majd hát halványan elmosolyodom, de az a mosoly hamar eltűnik az arcomról, mert szóba hozza őt. Nem akartam róla hallani, sőt.. nem is akarom tudni, hogy létezik egy olyan srác, hogy Larry.. A szemeim sárgán villannak és elkezd mozogni a föld alattunk eleinte csak kicsit, de egyre erőteljesebbé válik. - Nem megyek vissza..és ez ellen nem tudsz tenni semmit. - mondom neki, majd lehunyom a szememet és már a szemem sárgán világít, felemelem a kezem és ökölbe szorítom a kezemet, mire a fa gyökere a lábára szorul és erősen tartja. - Nem szeretném ezt tenni, de.. - mondom halkan és megfordulok, azonban.. nem tudok elindulni, valami megakadályoz benne.

Nem adta magát könnyen. Ez elégé megnehezítette a dolgomat. Reménykedtem, hogy csak pár szó és már jön is velem vissza, de nem úgy tűnt.

- De tudok, de ha nem is sikerülne, akkor ott vannak a barátaid. - legalábbis a bátyám tuti tudott volna neki. Ő nagyon értett az ilyenekhez és tudtommal jóban volt vele. Nem akartam odakint hagyni, tényleg veszélyes dolog volt.
- Még csak két napja vagy kint. Bármi megtörténhet. - felnéztem az égre, ahol már sötét felhők gyülekeztek. Egy viharban cseppet sem lehetett kellemes kint lenni. A föld hirtelen remegni kezdett. Nem tudtam, hogy mi történik, de hamar rájöttem, hogy a lány csinálta.
- Ott jobb lenne neked... tényleg. - már aggódva néztem rá. Féltettem őt, de hamarosan magamat kellett már féltenem, mert egy fa gyökere elkapta a lábam. Először megpróbáltam kihúzni a lábam belőle, de nem sikerült. Erősen fogta a lábam. A kezemből elővettem egy bicskát, amit még az őrült tudományok órán készítettünk. Azzal kezdtem el a fogva tartómat elvágni. Nem volt könnyű, de ideges voltam, szóval minden erőmet beleadva igyekeztem kiszabadulni. Ez sikerült is, de a bokámat sajnos megvágtam, azonban ez zavart a legkevésbé.

Eltettem a fegyverem és a lány felé fordultam. Nem mentem közelebb csak felé néztem.
- Kérlek, gyere vissza velem. - egyre jobban lehetett érezni a hangomon az aggódást, főleg mert már az eső is elkezdett cseperegni.

Nem akarom megbántan, de nekem egyáltalán nincsenek barátaim és az a kevés ember is biztosan örül annak, hogy nem lát engem.. Larry tuti élvezi, hogy nem vagyok szem előtt, de nem is leszek soha többet, itt fogom leélni az életemet. - Ezt nem értheted Daniel. - erősnek kell maradnom, a gyengék meghalnak és összetörnek én nem leszek gyenge.. nem adom meg az örömöt Larrynek, hogy teljesen tönkretegyen. Veszek egy mély lélegzetet és lehunyom a szemeimet. - Olyan, mintha otthon lennék. - mondom, miközben egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Szeretek kint lenni a szabadban, ez egy olyan dolog, melyet sosem tudnak elvenni, mely nem fogy el.. a természet örök.
Majd aztán.. annyira felzaklatódok, hogy elveszítem az uralmat az erőm felett, jobban mondva.. csak szabadjára engedem, pedig nem is tudom nagyon használni, sosem gyakoroltam igazán, félek a saját erőmtől. Látom, ahogyan próbálkozik kiszabadulni, míg végül sikerül neki és megsebesíti magát, látom a sebet. - Én.. saj.. sajnálom. - hangom alig hallható és elindulnék felé, de minden hirtelen elsötétül és érzem, hogy elveszítem a tudatomat, csak a sötétséget látom, mely körbevesz mindig.. Talán jobb lenne, ha többet nem is ébrednék fel, ha örök álmot aludhatnék.

Nem tudtam, hogy hogyan beszéljem le arról az őrültségről, hogy ő odakint akar tovább élni. Nagy ostobaság lett volna és nem hagyhattam.

- De értem. Egy paraszt volt, de már megkapta, amit megérdemelt. - nem bántottam, csak kissé meglöktem, meg eléggé leordítottam a fejét.
- De ez nem az otthonod. Legalábbis nem a tied és elég sok veszélyes dolog van erre. - én is szívesen voltam az erdőben, de nem laktam volna ott. Tényleg nem biztonságos hely, főleg ilyenkor. A gyökérrel jól elkapott, de nagy nehezen kiszabadítottam magam. Sajnos megvágtam közben a lábam, de ez volt a legkevesebb probléma.
- Angel... - gyorsan odaugrottam és elkaptam, nehogy a földre essen.
- Kelj fel! A vihar közeleg. - próbálkoztam mindennel hogygy visszanyerje az eszméletét. Valószínűleg elhasználta az összes erejét.

Ha nem sikerült, akkor felkaptam az ölembe és elkezdtem sietni vele visszafele, mert már az első villámlás is eldördült. Az eső már szakadt és kezdett átázni a ruhám. Tudtam, hogy nem tudnánk vissza érni a suliba, szóval egy barlangban találtam menedéket, ahol letettem a lányt.

Nem fogja megérteni a helyzetemet és nem is kérhetem tőle, hogy megértse, mert egyáltalán nem tudja milyen rossz.. meghalt mindkét szülőm és ezt Larry mindennap az orrom alá dörgöli, egyszerűen már túl sok volt, nem akartam tovább ott lenni és vissza sem tervezek menni. - Ne beszéljünk erről. - mindennek ellenére én nem örülök neki, hogy megleckéztették, csak.. meg kéne változnia, egyszerűen ha tovább folytatja ezt, akkor senki sem marad mellett vagy pont ellenkezőleg, ez vonzza majd az embereket. - Sokkal inkább érzem ezt a helyet otthonomnak, senkim sincs. - mondom halkan és valóban igaz az, amit mondok.. csak ez az erdő van nekem és az az egy-két fa, melyet az apukám növesztett vagy hozott ide, ha rossz kedvem volt, akkor ide hozott ki.
Nem sokkal később pedig már eszméletlenül esek össze, azt érzem, hogy elkap és nem verem be a fejem meg semmim sem, de igazából nem tudom kinyitni a szemem. Olyan fáradtnak érzem magam és gyengének, nem szeretem az erőmet, nem szeretem, hogy van, bárcsak sima egyszerű ember lehetnék, akinek nincsen ereje, minden annyira könnyű lenne. - Maradj velem.. - bárcsak tudnám kezelni azt, amit kimondok.. de jelenleg az agyam gondolkodás nélkül beszélt, még nem ébredek fel, egyenlőre nem tudom kinyitni a szemeimet, de próbálkozom.

Nem akartam ártani neki, épp ellenkezőleg, segíteni akartam.

Csak bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem, hogy nem szeretne erről beszélni.
- Dehogynem van. Most már én is ott leszek neked bármikor. - próbáltam megnyugtatni. Tényleg szívesen barátkoztam volna vele sulin belül is, mert mindig is szimpatikus lány volt. Meglepődtem mikor elájult, de gyors reflexeim voltak, szóval elkaptam őt. A vihar közben megérkezett és én gyorsan elindultam a lánnyal az ölemben egy barlangba.
- Nyugi maradok, csak rakok valahogy tüzet. - leültettem a barlang falához és elindultam még száraz dolgokat keresni. Szerencsémre a barlangon belül is volt egy kevés, ezért össze tudtam rakni egy kisebb kupacot. Gyufa mindig volt nálam, szóval be is gyújtottam, mert nagyon hideg volt.
- Nem fázol? - néztem a lányra.

Nem, egyáltalán nem hiszek a fülemnek, azonban mindig a legrosszabbkor ájulok el, azt mondta, hogy ő is a barátom. sosem hitem volna, hogy egy olyan fiúú, mint ő valaha is leállna barátkozni egy olyan lánnyal, amilyen én vagyok. Már bánom, hogy a gyökereket a lábára tekertem.. a lába! Te jóistnem megsérült és nem akartam, hogy baja essen.. De jelenleg a legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok felébredni, ez azonban nem olyan könnyű, mint az ember hinné, hisz valamennyire tisztában vagyok azzal, hogy mi történik, csak nem tudok reagálni a dolgokra. Bárcsak tudnék valamit tenni vagy mondani.
Amikor kijelenti, hogy nem fog itt hagyni, eddig ismeretlen nyugodtság járja át a testemet és talán még halványan el is kezdek mosolyogni. Hallom amit mond, válaszolni akarok, de ne megy, így inkább próbálok nyugodtan feküdni egy helyben. Majd végül már kezdek felébredni, nem is tudom, hogy mit kéne először mondanom neki. - Sajnálom - tátogóm, hangok nem is hagyják el az ajkamat, ez az első, amit mondani akarok neki..ez az én barlangom, itt bujkáltam eddig.

Nem tudtam, hogy mit kell csinálni azzal, aki elájul. Ösztönösen cselekedtem és felkaptam az ölembe, majd elvittem egy biztonságos helyre.

Fáztam, pedig nem voltam egy fázós srác. Gondoltam, hogy ő is fázik, ezért gyorsan raktam egy kis tüzet. Megemeltem Angelt és közelebb vittem a tűzhöz.
- Semmi baj, nem csináltál semmit. - próbáltam nyugtatgatni.
- Amint eláll az eső vissza megyünk és minden rendben lesz. - reméltem, hogy minél hamarabb vége lesz a viharnak.
- Biztos nem fázol? Ne tegyek alád valami anyagot, hogy ne fázz? - aggódva néztem rá.

Kezd zavarba ejtően kedves és aranyos lenni és még magam sem tudom, hogy erre hogyan kéne reagálnom. Sosem szokott senki sem ilyen lenni velem az utóbbi időben és már nem is tudtam, hogy milyen érzés, ha valaki törődik velem. Csak a szüleimet érdekelte a hogy létam és Kiarat, meg míg volt Kiara, addig Caseyt is, de most hogy nincs itt a lány, mi sem beszélünk annyit Caseyvel, csakis Larry van, aki beszél velem, de az a beszélgetés inkább féktelen cseszegetés. - Köszönöm, de ez nem igaz.. - most már kezdek magamhoz térni és még magam sem tudom, hogy miért ilyen gyorsan, talán mert velem van.
Majd csak nem hagyja abba, hogy visszavisz engem az iskolába, nem fogom magamat ismételni, nem akarom elrontani a kedvét és azt sem, hogy elmenjen innen.. jól esik a közelsége. Majd aztán megkérdezi, hogy nem fázok e és ekkor már mozogni is képes vagyok felülök és közelebb csúszok a tűzhöz. Sokkal könnyebb lenne, ha kicsit szélvédettebbé tudnám tenni a helyet, de nincs hozzá elég erőm.. gyengének érzem magam. - Nem fázok.. - mondom neki kissé vacogva, majd ránézek félénken. - Miért jöttél utánam?

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. A barlang jó ötletnek tűnt, de a vihar nem akart elmúlni. Legalábbis nem úgy látszott, hogy olyan hamar vége lenne.

A tűz nem volt valami nagy, de legalább a közelében meleg volt.
- Nem csináltál semmi olyat, amiért bocsánatot kéne kérned. Magamtól jöttem utánad, szóval gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. - szinte mindenre fel voltam készülve lelkileg mielőtt utána eredtem volna. Nem hagyhattam ott az erdőben.
- Nem úgy tűnik. - közelebb ülök hozzá és hozzáérek a karjához, ami nagyon hideg.
- Nagyon ki vagy hűlve. - aggódva néztem rá. Körbenéztem, hogy van e valami, amivel betakarhatom, de nem láttam semmi használhatót.
- Aggódtam érted. Segíteni akartam neked. - vallottam be őszintén.

Olyan aranyos, de tényleg annyival más, mint Larry. Nem értem, hogy egy ilyen fiú, mint ő miért áll szóba egy olyan fiúval, mint Larry, hisz olyan mint az éjszaka és a nappal. Hálásnak kéne lennem és az is vagyok, örülök, hogy utánam jött és aggódott értem, ő legalább ezt tette és foglalkozott velem, amikor mások nem, pedig én megvoltam egyedül. Most így körbenézve pedig én itt laktam, ez volt az én kis menedékem a világ elől, ide jöttem mindig, ha bajom volt, de.. már nem tudok majd ide jönni. - nem akartam, hogy megsérülj.. nagyon fáj? - kérdezem tőle, miközben bűntudatosan nézem a lábát és ha megmutatja a sebet, akkor bekötöm neki, rengeteget csináltam ezt régebben, anyut és aput én szoktam kötözni, védőnő szerettem volna lenni, csak hát a képességem mindent megváltoztatott.
Lehetett volna egy kicsit jobb idő, mert baromi hideg volt ebben a barlangba és a fa sem égett valami jól, mert nedves volt, nem volt ideje kiszáradni. Aztán mikor hozzáér a karomhoz kellemes bizsergés jár át és olyan, mintha már nem is fáznék. - ha nem baj.. - mondom neki halkan, majd felállok és előhozom az elrejtett pokrócot, majd átölelem és ránk terítem a ruhadarabot, ami talán egy kis meleget fog adni nekünk. - Köszönöm Danny és azt is, hogy nem hagytál ott. - mondom neki, miközben felnézek az arcára elpirult arccal. Sokkal jobb és jó őt ölelni.